Eseteim a piócákkal
A piócás kalandom ismét – tehát: immár sokadszor! – igazolta, hogy az újdonságoknak többnyire csak a szebbik nem vonatkozásában lehetnek testet-lelket bizsergető, azaz kívánatos hozadékai. Miként a törvényekben, úgy a gyógymódokban is jobb az, ami HAGYOMÁNYOS, ami RÉGI…
Ez a fölismerés – mint általában minden jelentősebb életigazság –, persze nem hullik csak úgy az ölünkbe. Meg kell szenvedni vagy dolgozni érte. Olykor vérrel-verítékkel, de vannak – mint ezúttal én is – szerencsések, akik olcsóbban megúszták…
De miről is van szó?
Több mint 10 évvel ezelőtt, 63 éves koromban estem át egy súlyos gerincműtéten. Hónapokkal később az orvosok úgy engedtek el, hogy nyugodjak bele: a további életemet kerekesszékben fogom tölteni.
Nem nyugodtam bele, és megföllebbeztem ezt az orvosi „diagnózist”! Talpmasszőröknél, csikung-edzőknél, akik dolgoztak rajtam, amíg talpra nem álltam – igaz, két mankó segítségével, amelyek máig is hűséges társaim.
Hogy közben a barna „rozsdafoltok” apró pöttyei összefüggő zokniként, majd térdharisnyaként színezték a lábaimat? Hogy az egyre sötétebb színű bőrömön egyre sűrűbben ütköztek ki vörös-lila gyulladásfoltok, egy idő után már az orbánc újra és újra kiütköző jeleként? Hogy bizonyos idő után nem csupán színesedni, de vastagodni is kezdtek az ödémássá váló lábszáraim? Hogy az ödémás vastagodást vízhólyagok, majd a vízhólyagokból kifejlődő fekélyes sebek, legvégül pedig a nyiroknedvek bőrön keresztüli szivárgása még később folyamatos patakzása kísérte?
Igen, és mindehhez már kezdtem hozzászokni. Természetesen próbáltam védekezni, jónéhány szakorvost, „jobb hírű” korházat kerestem föl – igen csekély eredménnyel. Ráadásul a kisebb javulások is átmenetinek bizonyultak.
Már-már beletörődtem ebbe az állapotba, amikor a rajtam legtöbbet segítő természetgyógyász megkérte a piócákkal gyógyító ismerősét: ugyan nézze már meg, hogy tudna-e javítani az állapotomon?!
A piócás ember – Novotni József a becsületes neve – eljött. Nem egyedül: egy Katalin nevű, nyugdíjas doktornővel együtt tartottak konzíliumot a puffadt, nedvező és jókora fekéllyel „díszített” lábszáraim fölött. Úgy vélekedtek, hogy a piócás kezeléstől jelentős javulás várható. Ha magam is bízok benne, akkor egy hét múlva el is kezdik a kezelést.
Jöjjenek, kezdjék! – bólintottam, ám alig húzták ki lábukat a lakásból, bősz telefonálásba kezdtem: ki, mit tud a piócák gyógyító tudományáról?!
Az egészségügy szakembereinél kezdtem a kérdezgetést, akik – mint kiderült – az érvágás, a köpölyözés és az egyéb, középkorban használatos, de már régtől elavultnak számító, sőt, a vajákosság címszava alá besorolt gyógymódok közé sorolják a piócázást. „Piócák?! Igen, igen, volt ilyen valamikor, amikor azt hitték, hogy a vér bizonyos mennyiségének kiszívása enyhíti a magas vérnyomást – de erre vannak már sokkal jobb, tudományos módszerek…” – mondta egy általam is nagytudásúnak tartott orvos.
Sok-sok telefon után bukkantam egy praktizáló háziorvosra, aki azt mondta, hogy bár a környezetében senki nem használja a piócát, ám az egyik cukorbeteg kezeltjén maga is látta, hogy a piócás kezelés csökkentette az ödémát, sőt, a nyiroknedvek folyását is.
Van erre magyarázat? – kérdeztem tőle.
Föltételezem – válaszolta –, hogy a piócás kezelés valamilyen oknál fogva változtat a vér minőségén, ami ennek köszönhetően elmossa vagy leolvassza az erek falára rakódott mész-, illetve cukor-pakkokat, amelyek lassítják a vér áramlását, márpedig a csökkenő vérellátás rontja a vese, a máj és minden egyéb fontos szervünk – így természetesen a láb szöveteinek működési hatékonyságát is.
Erre gondolva, már nem is tartottam hihetetlennek az ismerős természetgyógyászoktól kapott híreket.
- „Egy szolnoki – egyébként középkorú – férfinek fájt minden csontja: a csuklója, a könyöke, a válla – mindegyik pontra tettek két-két piócát és ott is hagyták, amíg azok megtelt bendővel le nem estek róla. A kezelés után megszűntek a fájdalmai.”
- „Egy 68 éves szegedi nő lábfejét sarokfekély és talpfekély csúfította. A piócás kezelés mindkettőt eltüntette.”
- „Egy kecskeméti, 50 év körüli férfi lábszárán tenyérnyi fekély éktelenkedett (a seb mélyén már a csontja is elővillant) – két kezelés után a fekély zsugorodni kezdett, és a hetedik kezelés után már csak egy vörös folt maradt belőle.”
Ezt a legutóbbi férfit egyébként annyira föllelkesítette az eredmény, hogy elhatározta, ő is fölcsap piócás gyógyítónak. Érdeklődni is kezdett ennek a lehetőségeiről, ám a hallottak elvették a kedvét. Úgy találta, hogy túl sok kiadással, bajlódással jár: természetes élővizekből már nem lehet piócákat begyűjteni, különféle tenyésztő telepekről lehet csak vásárolni, eléggé drága áron. Tovább növeli a költségeket, hogy minden kezelés után méregdrága szerekkel kell „gyomormosást” végezni rajtuk, különben a kiszívott „rossz” vértől elpusztulnak. Ezt a tortúrát nem volt kedve végig csinálni… Nos, eddig jutottam a „nyomozásban”, amikor egy hét után – természetesen, az előzetes egyeztetést követően – újra megjelent piócás József és Katalin, a nagyon közvetlen nyugdíjas mentőorvos. Ezúttal már egy nagyméretű hűtőtáskát is hoztak magukkal, amiben a véremre kiéhezettet fenevadakat sejtettem.
Kicsit megremegtem… Hogy időt nyerjek, még egyszer föltettem a kérdést: miért lesz ez jó nekem?!
A rövid magyarázat így hangzott: a lábszáraid állapota – a barnás színezetű pigmentációja, a püffedése, illetve a folyamatos sebesedése – arról árulkodik, hogy szöveteidbe már nem tud elegendő oxigént juttatni a salakanyagokkal telített véred. Ennek bizonyos százalékát kiszívják a piócák, és a szervezeted által termelt új, friss vér már sokkal több oxigént tud szállítani a szöveteidbe, amelyek szinte „föllélegezve”, eredményesebben végzik a dolgukat.
Ezek a szavak fölvillantottak az agyamban egy régebben hallott történetet:
Olyan természetgyógyász előadásában hangzott el, aki nyugdíjazásáig közlekedési rendőrtisztként dolgozott, és ilyen minőségében napi gyakorisággal vett részt a különféle balesetek helyszínelésében. Látott súlyos, sok vért veszített sérülteket, akik azután bele is haltak a történtekbe. Később látott még súlyosabb baleseteket, még több vért veszítő sérülteket is, akik viszont – szinte érthetetlen módon – túlélték a borzalmakat. A sokadik eset után foglalkoztatni kezdte, hogy mi lehet ennek a rejtélynek a titka. Fölkereste a sérültek családjait és tudakolni kezdte: mit ettek, hogyan éltek a balesetben elhunyt illetve az azt túlélő hozzátartozóik? A sok-sok interjú világossá tette előtte, hogy azok élték túl a nagyon súlyos vérveszteséget is, akik előzőleg rendszeresen adtak vért. Ugyanis, az ő vérképző szerveik „edzésben” voltak.
Hirtelen megvilágosodtam: tehát ez történhet a „piócázás”, meg a hajdanában sűrűn alkalmazott érvágás során is – amely módszereket mára kitagadtak a hivatalos gyógyászat berkeiből, mondván, hogy nincs „tudományos” bizonyíték a gyógyító hatásukra. Mintha a sok évszázados tapasztalat nem lehetne a tudás forrása!
Ezek után készségesen húztam föl lábszáraimon a nadrágot: jöjjenek azok a vérszívó bestiák!! A lelkes fölkínálkozásom azonban keserű csalódással indult: a piócák nem akartak rám tapadni! Tették őket ide is, oda is, de fanyalogva lefordultak rólam innen is, onnan is.
Szóvá is tettem: József, nagyon rosszul esik nekem ez a visszautasítás! Valami olyasféle szégyent környékez, amilyet azok a falusi lányok érezhettek régebben, akik a bálban kénytelenek voltak „petrezselymet árulni”: hát én nem tetszek egyik legénynek sem?! Ami momentán engemet illet: hát az én vérem nem ízlik egyik piócának sem?!
Utólag arra gyanakszom, hogy ezek a melegvérű élőlényekre specializálódott állatkák túl hidegnek találták az én rossz vérkeringésű lábaimat. ám József barátomat nem csüggesztette el a kezdeti kudarc, és 10-15 perces kísérletezés után már 5 vagy 6 pióca is „rám harapott”! Teljesen fájdalmatlanul, de olyan vehemenciával, hogy a harapásaik nyomát még hetekig viseltem, mint a hajdan a szerelmi csatározásokét. Ezt a párhuzamot már csak azért is indokoltnak érzem, mert, ahogy ez utóbbi se vette el a kedvemet, az újabb, hetente ismétlődő piócás aktusokat is türelmetlenül vártam.
Érthetően, hiszen már a másodiktól kezdve látványos javulást tapasztaltam. Nem részletezem a fokozatokat, csak a végeredményt rögzítem: nyolc kezelés után megszűnt lábszáraimon az ödémás puffadás, és vele együtt a nyiroknedvek folyamatos szivárgása is. A bokám fölött már másfél éve éktelenkedő tenyérnyi fekély emlékét egy apró piros folt őrzi (még). És amit végképp nem reméltem: az általam eltüntethetetlennek tartott pigmentációk színe is meglepő mértékben haloványult.
Hát, ennyi.
Aki nem hiszi, járjon utána. Akár úgy is, hogy további információkért fölhív engem a 70/315-1892-es telefonszámon.
Tisztelettel:
Káposztás János
